Nagyon-nagyon meg szeretném nektek köszönni, hogy sokan kattintottak a blogra. Hatalmas örömmel tölt el :) Nemrég még a 2200 feletti oldalmegtekintést köszöntem, most pedig már a 3300 felettit.
Hatalmas nagy szeretettel várok minden feliratkozót, és blogra kattintót az oldalra ;)
Bátran írhattok már a chatfalra is, illetve az e-mail címemre is nyugodtan írhattok megjegyzést, kritikát, vagy ami éppen jól esik.
Jöttem egy újabb résszel. Tudom, picit régen jelentkeztem, de sok volt a tennivaló mostanság.
Most viszont jó olvasást kívánok Nektek a következő részhez ;)
8 órakor ébredtem fel arra, hogy Regina ront be a szobámba.
- Jó reggelt! - kiabálta vidáman már felöltözve.
- Hello! - nyitottam ki lassan a szemeimet.
- Te mikor értél haza? - mosolygott. - És miért vagy ruhában az ágyban?
- Későn jöttem.
- Na, szedd össze magad! Reggelizni megyünk Szabival.
- Én? Veletek?
- Persze. Van 20 perced. - mondta, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Zuhanyozás közben azon gondolkoztam, hogy miért kell nekem Regináékkal mennem. Nem szeretem a felesleges harmadik szerepet betölteni. Menni egy szerelmes párral, akik teljes mértékben egymással vannak elfoglalva, én meg majd csak nézek ki a fejemből. Nem látszott a legtökéletesebb reggeli programnak.
Amikor a kabátomat vettem magamra, meghallottam Szabi hangját a konyhából.
Összepakoltam a táskámat, és kisiettem. A laptopomat is vittem, hátha óra előtt nem jövünk vissza érte. Sejtésem beigazolódott, amikor barátnőmnél is megláttam a gépezetet. Pontosabban Szabinál, aki olyan lovagias volt, hogy cipelte.
- Szia, Zsófi! - köszöntött mosolyogva.
- Hello, Szabi!
- Hova megyünk? - kérdeztem Regina mellé érve a parkolóban.
- Csak enni. - válaszolta.
Beszálltunk az autóba. Egész úton szerelmesen cseverésztek, miközben bámultam a telefonomat, hogy Gergő egy SMS-t küldjön nekem. Ilyen az élet, van, aki csak álmodozik valaki után, valaki pedig egyből meg is kapja.
Bementünk a Westendbe. Pontosabban ők mentek kézenfogva összebújva előttem, én pedig mögöttük mentem egyedül. Mintha nem is együtt érkeztünk volna.
Odaérkeztünk a Starbuckshoz, Reginával asztalt foglaltunk, amíg Szabi odament a pulthoz, és kért nekünk ételt, italt.
- Miért hívtatok el? Nem kell emlékeztetni arra, hogy nekem nincsen senkim. - vágtam oda barátnőmnek.
- Nyugi, Zsófi. Nem kell paráznod. Csak nem akartam, hogy egyedül legyél.
- Hát persze.
Szabi egy kávét hozott nekem, és szendvicset. Nagyon jólesett tőle.
Miközben ők egymással voltak elfoglalva, én pedig kínomban a reggeliző embereket néztem, egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögül.
- Sziasztok!
Hátrafordultam, és az ismerős barna szempárba néztem.
- Szia, Gergő! - üdvözöltük.
Leült mellém, és engem bámult szokása szerint.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - fordultam felé.
- Regina küldött egy SMS-t. Pedig azt hittem, hogy ma tőled kapok először.
- Én azt hittem, hogy te írsz nekem. - mosolyogtam.
- Mindegy, a lényeg, hogy itt vagyok.
- Persze. - pirultam el, és megfogtam a kezét.
- Látni akartalak. - mosolygott, és átölelte a vállam. Nagyon aranyos volt.
- Ti akkor együtt vagytok, tulajdonképpen? - vetett véget Regina a hirtelen jött idillnek.
- Ez olyan bonyolult dolog. - néztem komolyan, egyből eltűnt a mosoly az arcomról.
- Most ezt nem értem. Itt fogjátok egymás kezét, átölelitek egymást, és semmi?
- Nem kell értened. - kaptam fel a vizet, és felkeltem az asztaltól. - További jó étvágyat! - szúrtam még oda.
A pláza bejáratánál ért el Gergő, és fogta meg a kezemet.
- Ez mi volt? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem érdekel. - rántottam a vállamon.
- Gyere!
Megfogta a kezemet, és elrángatott ki az Eiffel térre. Kiültünk, és élveztük azt a kis napsütést, mellyel az élet megkínált minket. Legalább a Nap mosolyog.
- Zsófi, tudom, hogy bonyolult velem, de megoldom. Csak nekem ehhez idő kell.
- Miért nem lehetünk egyszer úgy együtt, hogy ne érdekeljen a nyilvánosság? Miért nem lehetünk úgy, mint mások?
- Meg kell értened.
-Már nem akarok semmit. Már Reginával sem akarok lakni, mert csak idegesít, hogy olyan boldog, én meg nem. Pontosabban itt vagy, de mégsem. Olyan fura ez a helyzet.
- Tudom, kicsim.
Felkeltünk a fűről, és bementünk a főiskolára. A teremben már voltak páran. Leültünk egymás mellé.
- Sziasztok! A tanár úrnak családi gondjai akadtak, így elmarad az óra. - jött be az egyik adminisztrátor a sok közül.
Mindenki hálálkodott, csak én nem. Unalmas délután elé nézek az biztos. Legalább ez az óra lekötötte volna a figyelmemet.
- Akkor hazamegyek, és alszok. Aztán rendelek kaját, és tanulok a ZH hétre. - vázoltam fel Gergőnek a nap második felére szánt eléggé rosszul hangzott terveimet.
- Megyek veled.
- Én inkább metróval mennék.
- Akkor a házatok előtt találkozunk.
Gyorsan adott egy puszit a számra, és elviharzott.
A metróban nagy tömeg fogadott, viszont olyan magányosnak éreztem magam, hogy jól esett az emberek közelsége.
Amikor leszálltam a végállomáson, egy ismerős alakot vettem észre szőke hajjal.
- Márk! - kiáltottam, mire megfordult. Ő volt az. Odasiettem hozzá.
- Szia, Zsófi! - üdvözölt mosolyogva.
- Hello! Rég láttalak.
- Sok a dolgom mostanában.
- Értem.
- Bár most annyira nem sietek, ha gondolod leülhetünk valahova.
- Rendben. A háztömbünk mögötti parkhoz jó lesz.
Leültünk, és egymás felé fordultunk a padon. Jó volt őt újra látni.
- Mi a helyzet veled? - vágott bele. - Összejöttetek már? - célzott tökéletesen. Telitalálat a kérdés.
- Nem tudom. - szomorodtam el. - Ez nekem még elég fura helyzet.
- Mégsem akar téged? - lepődött meg.
- De, akar, csak másképpen. - Zsófi, ebből egy szót sem értek.
- A család, a haverok, a barátok ők az elsők. Én csak utánuk következek, vagy utánuk sem. Nem tudom. Gergőnek két oldala van, én viszont csak az egyiket szeretem.
- Az úgy elég durva. Nem kellene orvoshoz fordulnia? - nevetett.
- Nem vicces, Márk.
- Jó, bocsánat. Fura lehet két személyiséggel élni. Ugye van két személyi igazolványa?
- Hagyjad már! - löktem meg a vállánál.
- És most melyik személyisége van előtérben? - pillantott Márk a hátam mögé.
Hátranéztem, és Gergő féltékeny pillantásaival találtam magamat szembe.
- Hello, szőke gyerek! - üdvözölte Márkot.
- Hello!
- Zsófi, azt mondtad, hazamész. - nézett rám. - Mi a fenét keresel ezzel?
- Csak összefutottunk, és beszélgetek vele. Nekem is fontosak a haverjaim.
- Ne legyél cinikus! Gyere, menjünk haza! - fogta meg a kezemet, és ráncigált fel.
- Nem a barátnőd. - állt fel Márk, és nézett Gergővel farkasszemet. - De ha az lenne, akkor sincsen jogod csak úgy elvinni valahonnan, mert te úgy gondolod.
- Majd pont te mondod meg? - nevetett Gergő.
Integettem Márknak, ő pedig csak annyit mondott, hogy ne hagyjam magam.
Igaza volt, de Gergővel akartam lenni. Nincs mit tenni, ha az ember szerelmes.
Amikor beértünk a szobámba, leült az ágyamra, én pedig elé álltam.
- Gergő, most ez mire volt jó? - kérdeztem.
- Te nem jöttél haza.
- Ha te megteheted, hogy a haverjaiddal lógsz, akkor szerintem én is.
- De ne ezzel! - ugrott fel.
- Én sem válogatom meg a tieidet. Nem szólok bele.
- Zsófi, ne vitatkozzunk! - ölelt magához.
- El akarok menni ma a buliba. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Minek?
- Bulizni. Miért másért? Természetesen veled.
- Én nem megyek.
- Nem akarsz velem mutatkozni, igaz? Már megint ez az indokod.
- És, ha ez?
- És, ha egyedül megyek?
- Inkább maradjunk itt nálad, nézzünk filmet, vagy nem tudom.
- Szóval te szabad életet élhetsz, én pedig nem? Ez az egyenlőség.
- Féltelek. Ez csak erről szól.
- Én már nem értek semmit. - gördült le az első könnycsepp, ami utat tört magának az arcomon. - Csak egyszer próbálnád meg, hogy együtt mutatkozzunk. Annyira csúnya vagyok?
- Dehogyis. Te vagy a legszebb lány a világon.
- Akkor?
- Nem érdekes.
Magához ölelt, és megcsókolt. Egy szerencséje van Gergőnek: szeretem. Ez az érzés, csodákra képes, de akár romba is dönthet. Emberek változhatnak hatására rossz, vagy jó irányba.
A rózsaszín köd szép, de ami mögötte van, az sajnos a szomorú valóság.
Megcsörrent Gergő telefonja a zsebében. Sejtettem, hogy az egyik haverja hívja.
Amikor letette, nem szólt semmit, csak nézett rám.
- El kell menned, igaz? - törölgettem a könnyeimet a kezemmel.
- Kapd össze magad, mert este megyünk bulizni!
- Mármint mi együtt? - lepődtem meg.
- Igen.
Megcsókolt, és azt hittem, hogy enyém az egész világ. Talán mégis hallgat rám, és megpróbálja a kedvemért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése